Szülőként az egyik legnehezebb azt látni, hogy a gyermekünk nem tud beilleszkedni a közösségbe, legyen szó óvodáról vagy iskoláról. Adódhat olyan, hogy új csoportba, osztályba kerülve nem találja a helyét, de előfordulhat, hogy már a meglévőben is egyedül érzi magát. 2022. májusában Balla-Szabó Viktória, az anyamagazin.hu újságírója beszélgetett Központunk alapítójával és szakmai vezetőjével dr. Jármi Évával a beilleszkedési problémák okairól, valamint arról is, hogy szülőként mit tehetünk gyermekünk közösségben való boldogulásáért.

Anyamagazin: Mitől függ, hogy valaki megtalálja-e a helyét a közösségben?

Dr. Jármi Éva: Először is attól, hogy ő milyen „ügyes beilleszkedő”, vagyis például mennyire tudja felmérni az erőviszonyokat a csoportban, átlátja-e, hogy mi a csoportban elfogadható magatartás, és mi nem, illetve hogy kihez hogyan tud kapcsolódni. Ezek hátterében a társas-érzelmi készségek állnak, amit másként érzelmi intelligenciának vagy szociális kompetenciának hívhatunk. Ha ezekben jó, akkor akár nehezített terepen is meg tudja oldani, hogy a közösség teljes értékű tagjává váljon.

A beilleszkedést mennyire befolyásolja az, hogy kialakult-e már a csoportból közösség?

Valóban nem minden csoport nevezhető közösségnek. Egy közösségben a tagok ismerik és tisztelik egymást, vannak közös pozitív élményeik, amik összetartják a csoportot. Továbbá kialakul egy olyan szereprendszer, ami miatt a tagok fontosnak, hasznosnak érzik magukat. Egy csoporthierarchia, vagyis mindenki tudja, „hol a helye”, mit várnak tőle a többiek: vezető, szorgalmas diák, jó szervező, de kellenek alacsonyabb szerepkörű tagok is, akik ezzel ki vannak békülve. Sokszor van olyan, amikor a csoport alakulásának folyamata megakad, és nem sikerül igazi közösséggé kovácsolódnia. Az ilyen megrekedt csoportban nehezebben találja meg a helyét az újonnan érkező egyén is.

Hogyan alakul ki egy közösség?

 Ennek három fázisa van. Az első a formálódás, alakulás fázisa. Ha egy csoport megragad az alakulás folyamatában, akkor azon kívül, hogy ők például a 6. a osztály tagjai, semmi más nem köti össze őket. Nincsenek közös élmények, történetek, amik összehoznák a tagokat. A második a viharzás szakasza, amikor a tagok elkezdenek küzdeni a szerepekért. Ilyen például, hogy ki legyen a tanárok kedvence, a sportoló vagy a mókamester. Sok osztály megakad a viharzás fázisában. Ennek a leggyakoribb oka, hogy a szerepek kialakulása konfliktusokkal, ütközésekkel jár, hiszen általában többen vágynak egy-egy szerepre. Ahol nem adnak teret ennek a küzdelemnek, ott fennmaradnak a személyes összetűzések, mert ha lefojtják a konfliktusokat, ezek inkább elburjánzanak. Ezt jól mutatja, ha például egy osztály, aki három éve van együtt, nem tud megegyezni abban, hogy hova menjenek osztálykirándulásra. A döntésnek ugyanis itt van egy mögöttes üzenete: aki győz, az lesz a vezető. Emiatt lesz végtelen és indulatos a vita, emiatt nem tudnak közös megegyezésre jutni. Ha egy új gyerek érkezik egy viharzó csoportba, akkor ő is csak a harcokba tud beállni, és nem találja a helyét. A harmadik fázis a normaképződés szakasza, amikor kialakulnak a csoportnormák. Az újonnan érkező nem biztos, hogy ezeket a normákat a saját normáival össze tudja egyeztetni. Például ha egy vallásosabb családból érkező tinédzser lány egy olyan csoportba szeretne beilleszkedni, ahol a fokozott Insta-jelenlét, influenszerek követése, az erőteljes smink alapnorma, akkor vagy ő változik meg, vagy elutasítja a csoportnormát. Ha ezt a csoport érzékeli, ebből könnyen kölcsönös ellenszenv, az új belépő agresszív támadása alakulhat ki.

Ki segíthet a közösség létrejöttében?

Elsősorban a csoport ún. formális vezetője, ez az iskolában az osztályfőnök. Nem véletlen, hogy vannak „sztártanítók”, akiknek valahogy mindig jó osztálya van… Ez nem véletlen, hanem sok munka eredménye. Sajnos ennek ellenkezőjére is van példa, amikor a vezető csak papíron az, és nem vállalja igazán fel ezt a feladatot.

Mi történik akkor, ha nem áll az osztály mellé egy felnőtt felelős vezető?

Vannak olyan osztályok, amelyekért nem vállal a felnőtt felelősséget, mert például csak helyettesítő tanár, aki beugrott az év közben elmenő osztályfőnök helyett. Vagy mert annyira túl van terhelve, hogy nem marad figyelme, ereje az osztályára, vagy mert idegenkedik az osztályfőnöki feladatkörtől. Mivel teljesen szét nem eshet a csoport, nagy eséllyel lesz olyan diák, aki szeretné ezt az űrt betölteni. Az önjelölt vezetők azonban inkább saját igényeiket akarják kielégíteni, ezért ledominálják a csoportot, és nem veszik figyelembe a tagok szükségleteit.

Említetted, hogy a nehezített terepen való helytálláshoz fejlett társas-érzelmi készségek kellenek. Ezek fejleszthetők? 

 Igen. A társas viselkedés fejlesztése elsősorban csoportban történik, de egyéni foglalkozások keretében sem lehetetlen, minthogy felnőttként is nehezen tanulható a társas viselkedés önsegítő könyvekből, de azért nem teljesen kizárt. A pszichológus vagy akár a szülő kétszemélyes helyzetben például plüssfigurákkal tudja lemodellezni a csoportot. Csóti Marianna „A gyermek társas készségeinek fejlesztése – Kapcsolatok, kommunikáció, önbecsülés” című könyve jó kiindulópont ehhez. Ebben olyan témákkal kapcsolatos gyakorlatokkal találkozhatunk, mint például az érzések megfogalmazása, a düh kezelése vagy akár az ajándékozás szabályai, valamint a dicséret adásának, fogadásának módja.

A szülő még milyen módszereket alkalmazhat?

Beszélgessünk sokat a társas helyzetekről, elemezzünk közösen egy-egy már megtörtént vagy jövőbeli eseményt! Olyan kérdések segítenek például, hogy „Meséld el, mi történt!”, „Te hogyan reagáltál?”, vagy hogy „Milyen hatással lehetett a viselkedésed másokra?”. Érdemes nézőpontot is váltani, és felcserélni a szereplőket: „Szerinted XY mit gondolhatott?”, „Te hogy vagy most, mit gondolsz?”. A válasz segítésére a „Most az zavart benne, hogy…” és a „Legközelebb, kérlek, így és így csináld” sablon is jó ötlet.

Ez minden gyereknél működik?

A nézőpontváltás nem minden gyermeknél megy könnyen, hiszen ilyenkor le kell gátolni a saját érzéseidet, a saját nézőpontodat, ez például ADHD-s gyermekeknek nehéz. Az autizmussal élő gyermekek egyik fő tünete éppen az, hogy nem tudják elképzelni, hogy másoknak más érzései, gondolatai vannak, mint nekik, ezért nekik speciális fejlesztés segíthet. De nemcsak valamilyen idegrendszeri működési zavar okoz súlyos problémát a társas viselkedésben, hanem például a gyermekbántalmazás is. A testileg-lelkileg bántalmazott gyermekek gyakran indulatosan, ellenségesen reagálnak társas helyzetekben. Állandó védekező állásban vannak, és sokszor támadva védekeznek. Aki otthon nem tapasztalta meg, hogy szerethető, nem hiszi el, hogy valaki hozzá szeretettel közeledik, rendkívül bizalmatlan. Többször próbára teszi a társait, és inkább ő csapja be őket, mint hogy őt bántsák meg. Ezeknek a gyermekeknek terápiás megsegítéssel lehet csak segíteni.

Visszatérve az „átlagos” gyerekekre. Náluk hogy néz ki egy beilleszkedést segítő gyakorlat?

Mondok egy példát, ami egy befogadást segítő szerepjáték, vagyis minden tag kap egy előre elkészített szerepkártyát, ami szerint cselekednie kell. A kiindulási helyzetben néhány gyermek közösen játszik, ehhez kell csatlakoznia az újonnan érkezőnek. Háromféle szerepkártya van: agresszív csatlakozás, amikor valaki megérkezik, és rögtön valamilyen másik tevékenységet akar elindítani a csoporttal, vagyis rögtön vezető szerepre tör, figyelmen kívül hagyva a csoport igényeit. Ennek ellentéte a passzív csatlakozás, amikor az érkező nagyon visszahúzódó, bátortalanul és elutasításra számítva reagál, nem kezdeményez. Végül a „fontolva haladó”, aki némi helyzetfelmérés után megkéri a csoportot, hogy beszállhasson, kifejezi elismerését a csoport iránt, figyelmes, és csak kis lépésenként javasol új tevékenységet. Természetesen csak a harmadik módszer lesz sikeres. Ezután azonban fordítunk a helyzeten, ekkor ugyanis azt a feladatot adjuk a közösen játszó csoportnak, hogy ne egyszerűen reagáljanak a csatlakozó viselkedésére, hanem legyenek aktívak az érkező befogadásában. Ebben az elrendezésben tehát a csoport dolgozik az új tag beillesztésén, nem az új tagnak kell ügyesen beilleszkednie, így mindhárom módszernél sikeres lesz a csatlakozás. Ez nagyon jól megmutatja a gyerekeknek, hogy bizony a csoport feladata és felelőssége az új tag befogadása, amellett, hogy meg lehet tanulni a becsatlakozás hatékony módszerét is.

Sok anya szenved attól, hogy a gyermeke nem tud beilleszkedni, és ő nem tud ezen segíteni. Nekik mit tanácsolsz? 

Szülőként nagyon frusztráló, hogyha látjuk a problémát, de nincs igazán mozgásterünk, ki vagyunk zárva a problémát okozó helyzetekből. Nehéz szülőként elfogadni, hogy a gyerekem nem túl népszerű, vagy nem keresik a társaságát. Ilyenkor azért meg kell nézni, hogy mi az, ami rólam szól, az én vágyaimról, és mi valóban a gyerek szükséglete. Eszembe jut egy esetem, ahol az egyik anyuka kérésére foglalkoztam egy iskolai osztállyal, mert a gyermekét kiközösítették, verbálisan és fizikailag is bántalmazták. A közös munka hatására a bullying megszűnt, a gyermeket bevonták már a játékokba, lett néhány barátja. Én és az osztályfőnöke ezt sikernek könyveltük el, amíg az édesanya fel nem hívott azzal, hogy „Éva, folytatnunk kell!”. Az anyuka ugyan egyetértett azzal, hogy alapvetően rendben van minden, játszanak a gyermekével, elhívják iskolán kívül is, a gyermek sem panaszkodik, láthatóan jól is érzi magát, mégis úgy fogalmazott az anyuka, hogy „nem szeretik eléggé” a gyerekét. Ilyenkor fel kell tenni a kérdést, hogy mi is fáj neki ebben. Lehet, hogy önmagán kellene dolgoznia? Van egy határ, amikor a szülőnek el kell fogadnia, hogy tovább már nem tud segíteni a társas beilleszkedésben.

Mégis milyen praktikát tud bevetni a szülő, amivel népszerűbbé teheti a gyerekét?

Iskolán belül nem tud hatással lenni a közösségre, de ügyesen olyan helyzeteket teremthet az iskolán kívül, ahol a gyermeke és társai találkozhatnak. Jó, ha például egy szimpatikus társat elhívunk magunkhoz vagy közös programra. Mindenképpen kis létszámmal kezdjük! Személyes helyzetben talán meg tud változni a gyerekünkről kialakult vélemény. Majd a meghívott osztálytárs elmondhatja az iskolában, hogy a gyermekünknél volt, és jól érezte magát, keresi ott is a társaságát, így a többieket is megerősíti, hogy érdekes lehet vele barátkozni.

Mi történik, ha azt tapasztaljuk, hogy csak úgy „elvan” a gyerekünk az osztályban?

Lehetséges az is, hogy nem optimális az osztály, de a gyerek nem szenved, akkor ebben a közösségben ezt a működésmódot tanulja meg, ettől még egészségesen fejlődik. Az életben sem feltétel, hogy mindig optimálisan működő csoportban legyünk. Amennyiben osztályon belül mégsem akad barát, akkor olyan területet kell keresni, ahol még sikerélménye lehet. Lehet ez egy sportolói vagy – mondjuk – egy egyházi közösség. Fontos, hogy megélje a gyermek, hogy ő is elfogadható, szerethető.

Mégis mikor jön el az az idő, amikor azt látjuk, jobb lenne, ha inkább iskolát váltanánk?

 Erre nincsenek konkrét számok. Praktikus okokból év közben iskolát váltani nem egyszerű, még akkor sem, ha a gyerek jó tanuló, de például egy harmadik osztályosnál nem kell megvárni a felső tagozatot, bízva abban, hogy már csak másfél-két évet kell kibírnia. Alapvetően fel kell tennünk azt a kérdést magunknak, hogy látunk-e esélyt a változásra a gyereknél vagy a csoportnál. Meg kell nézni, hogy hányszor futottunk neki, és a gyerekünknél tapasztalható-e változás, vagy még mindig szenved.

Az interjú 2022. május 28-án jelent meg az anyamagazin.hu portálon.